If I had british accent. I 'd never shut up.
De kiderült hogy van, még is van szíve a sorsnak, ezt méghozzá onnan tudom mert mert bizony megesett rajtam. Talán készülnöm kellene a lecsapni készülő tájfunra mert ennyi jó dolog után ami az utóbbi időben történt velem az élet eddig mindig képenrúgott egy szögesbakanccsal, hogy azért mégiscsak tudjam hol a helyem.
De egyelőre úgy érzem magam mint aki felvételt nyert Roxfortba. A tanulás megy, lelkileg is egyben vagyok, írok, a sorozatomból ( Hemlock Grove MINDENKINEK ajánlom ) hetente jön új rész, ami ismét csak kis fénysugár a sötétben de legalább ott van és ami a legfantasztikusabb, sikerült tisztáznom magam. Nem végérvényesen, de úgy nagyjából igen. Úgy érzem az utóbbi időszak csupa igenekkel volt vele. És hogy még nagyszerűbb legyen minden szociálisan is toppon vagyok, ami lehet hogy sokaknak nem nagy dolog de egy ilyen sarokban kuporgó remetének mindenképpen. Remélem a névtelen látogatóknak és az " olvasóimnak " is efféle igenekkel telnek a napok, hiszen nemsokára nyár van. Semmittevés, számomra olvasás, újra elszigetelődés, és ha lehet egy kis nyaralás Svédországban, bár ez kitudja hogy fog összejönni. A nyár túl lassan jön, a vizsgaidőszak napja pedig túl gyorsan fogynak. De nem. A jó dolgokra fogok koncentrálni. Nem voltak rossz döntéseim, ha még is úgy tűnt mindent okkal tettem. De végre, most ott tartok ahol szeretnék. Dasvidaniya emberek, elrepülök Roxfortba RAVASZ vizsgát tenni, de előtte még feldobom az új L'amour részt. Remélem az az 52-36 ember el is olvassa mert csak ők adnak erőt az íráshoz. 

I wish I lived in a book. Every flip of the page would be the flutter of my heart.
A vizsgaidőszak első akadályait sikerre, mondhatni könnyű szerrel, de ami a legjobb, minimális energiabefektetéssel vettem. Nem valami jó, de nem is rossz, és ez nekem most pont elég. Az évé végére minden a helyére billent, és már csak egy kevéske kis szurok maradt még a cipőm alján, amit a lehető leggyorsabban fogok lekapargatni onnan. Azt hiszem a sikerélmények adtak egy kis erőt és egy kis plusz energiát az elkövetkezendő napokra. Nem fogom halálra tanulni magam, még akkor sem ha mindenkinél több vizsgám lesz ebben az időszakban, ugyanis ha elkezdem aktívan használni az agyamat biztos vagyok benne hogy megúszok jó pár könyvek és füzetek fölött töltött órát. És ez bizony, egy nagyon pozitív dolog. Van két-három vizsga amitől azonban betegesen rettegek. Ha csak rájuk gondolok már is szaltókat vet a gyomrom, lever a víz és szédülni kezdek. Kíváncsi vagyok, vajon mikor a nevemet mondják mentővel kell majd elvinni a helyszínről? Még jó hogy közel van a kórház... talán nem halok meg a pánikrohamtól és még visszacammoghatok az út túloldaláról hogy befejezzem a feleletemet. Nem mitnha bárki nyomást gyakorolna rám. Maximum én magam, illetve a yaoi hiány. Ennek fényében pedig igencsak nehézkes megnyugtatnom magam. Kezdek visszaszokni a kéz tördelésre, meg a szám véresre rágására ami nem a legelőnyösebb dolog de még mindig jobb mintha gyárkéménnyé változva okádnám a cigarettafüstöt magamból, minden hétvégém amnéziával végződne vagy ha házat építenék a megivott energiaitalos dobozokból. Még mindig jobb. Még mindig. 

This world is mad.
Stresszes napok következnek emberek, úgy bizony. Vizsga, vizsga hátán, de mi más jellemezné jobban az egyetemet ha nem ez az őrület ami évente kétszer eljön a szorgalmi és a vizsgaidőszak sötét gúnyájában? Őszintén szólva úgy érzem hogy ez az időszak jobb lesz mint a félévi volt. Valamiért ez marad meg bennem, de ha még is rámtörne a pánik, hála a pokol kénköves bugyrainak már le tudom győzni azt ami a fejemben van és tovább tudok lépni. Ami elsőre nagy falatnak tűnik és leküzdhetetlen sziklafalként tornyosul az ember feje fölé azt apránként kell elkezdeni bontogatni. Éppencsak kapargatni a felszínét, és mikor a fal már nem is fal csak egy otromba halom tégla és törmelék... akkor már könnyű átmászni rajta. Nem mondom hogy nem fogok elbukni, mert valahol biztosan, de erre is fel vagyok készülve. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen kényes egyensúlyban lebegek most, de a fene enné meg még egy ideig biztosan nem engedem hogy a mérleg átbillenjen... 
A legjobb benne az, hogy ezen most nem csak egyedül én dolgozom, hogy úgy érzem, vannak mellettem olyanok, akik nem sötétséggel mérgezik a napjaimat.
Az egyetem nem olyan mint amilyennek hittem...  Te jó ég, már eltelt egy egész év! A kifelé mutatott kedves mosolygós álarc rég szertefoszlott de ha őszinte akarok lenni, már az elejétől fogva tudtam hogy ez csupá megtévesztés. Az, hogy még is hinni próbáltam benne, már csak az én saram, amit nekem kell eltakarítanom magam után.
Talán a stressz miatt de az utóbbi időben kezdek egyre szociálisabb lenni. Kezdenek érdekelni az emberek, és végre nem csak bottal piszkálgatom a mocskos kis lelküket, hanem azt hiszem kiheverve az újabb tragikomédiámat elkezdtem nyitni feléjük és kicsit hagytam, hogy néhányan belém lássanak, és megismerjenek. Jelentem, a visszajelzések pozitívnak tűntek... vagy csak naív vagyok, nem tudom, de mindenesetre, számomra ez nagyon bíztató.

Thanks wind you totally raped my hair.
Ma egyszerűen éreztem hogy történni fog valami. A zsigereimben, a csontjaimban, és a mindent eldöntő pillanat előtt éppen csak egy századmásodperccel már az agyamban is tudatosult hogy nem szabadna megtennem. De a gondolat gyorsabb volt nálam és már kiküldte a megmásíthatatlan és végleges mozdulatsort eredményező elektromos impulzust és ahogyan végigszáguldott a megfelelő neuronokon, hogy az axonvégekbe kifutva csatlakozzon az izmaimhoz... Már nem volt megállás.
Kicsit talán kevesebb mint egy év telt el. Te nem kellettél nekem s végül azt is elértem, hogy én se kelljek neked. A múltamból ízetlen tréfaként materializálódó szellemként tűntél fel, majd ugyanezzel az őrült lendülettel el is az életemből. Hogy mire volt ez jó? Fogalmam sincs. De az az egy biztos, hogy én már tudom, végérvényesen túlnőttem rajtad.

Geoffrey Nordholm