L'Amour IV2013.05.27. 21:19, Bambi
Ahogy egyre közelebb értem a még mindig sorfalban ácsorgó újoncokhoz hagytam, hogy kiüljön az arcomra a kelletlenség. Hadd érezzék már az első nap, hogy a jelenlétükkel egyelőre semmi mást nem váltanak ki belőlem, mint gyűlöletet. Ez persze nem nekik szólt, ők csak a probléma forrásai voltak. A gond okozója pedig az a kis senkiházi talpnyaló baka, volt, aki korona nélkül is játszotta a kiskirályt.
- Hölgyeim kérem, talán külön kérvényt kell benyújtanom?! Szedjék össze a cuccaikat és irány a sátor. Pihenni ráérnek a sírban is. – böktem előre fejemmel a gyakorlótér másik végében elhelyezett hosszú, alga zöld kopott ponyva felé.
- Elnézést uram, de nem kellene előbb a hálókörletünket kiosztani? – állt meg mellettem egy nyeszlett, csontos vállú szemüveges fiú, a táskáját szorongatva. Tipikus okoska, aki önként jelentkezett ide, hogy egy „ tökéletes rendszer ” része lehessen. De sebaj, a hozzá hasonlókat sem szabad elhanyagolni, miután végeztem vele ő is legalább annyira fogja gyűlölni ezt a helyet, mint mindenki más. Ha csak nem jobban, hiszen ő a saját akaratából jött ide.
- Még mit nem… - vigyorodtam el, ahogy a hajába markolva megindítottam az okoskodót a többiek után – Előbb átvizsgáljuk a táskákat, ti pedig addig új frizurát kaptok. Na, nyomás kisasszony a többi után!
A sátorban már ott ült néhány ismerős fazon a bázison dolgozók közül. Nem voltak jó katonák, általában azok az elvakult rendszermániások végezték az ilyen és ehhez hasonló munkát, akik az alkalmasságin elhasaltak, de még is a hadseregnél akartak maradni. Így legalább elmondhatják azt hogy több évig szolgálták az országot. Persze, anélkül hogy egyetlen mutogatnivaló sebhelyet is szereztek volna.
- Van valami kapás Bill? – támaszkodtam neki a sátor egyik vaslábának, miközben az újoncok fájdalmas képét bámultam. A kopasztással kezdődik minden, ez a kulcs és a választóvonal a kinti és az itteni élet között. Mintha attól, mert megválunk egy kis szőrtől, máris jobb katonák lennénk.
- Csak a szokásos Geoff, magazinok, pornó, képek meg néhány kés és bicska. Mintha itt nem lenne így is épp elég fegyver arra, hogy kinyírják egymást.
- Vagy saját magukat.. – teszem hozzá az előttem ülő, épp egy jól megtömött táska tartalmát vizsgáló sorstársamra tekintve. A következő pillanatban derült arccal mozgatja meg a táskát és annak tartalmát, ami édesen csilingelő hangot hallat.
- Azt hiszem, az újoncok szeretnének jó benyomást tenni ránk. Ha már ilyen szépen felkészültek akár meg is ünnepelhetjük az érkeztüket.- pillant a szintén felénk forduló bakákra.
Az általános hangzavar feszült csönddé változott, abban a pillanatban, hogy az üvegek összekoccantak odabent. Nem tudták mire számítsanak tőlünk. Csak ritkán vannak olyan idióták, akik alkohol becsempészésével azonnal magára akarja vonni az őrmesterek figyelmét.
Szerencséjére, mi még épp időben megtaláltuk… és el is tüntetjük mihamarabb a bizonyítékot.
- Na, lássuk csak akkor hölgyeim, ez kihez tartozik? – emelem fel az immáron üresen tátongó nagy fekete sporttáskát, és megvártam a nekik járó két-három szívdobbanásnyi időt, amíg az illető önként kiválhat a csapatból, és fülét farkát behúzva elém fáradhat. Ez a módszer persze tízből egyszer sem jön be.
- Utoljára kérdezem, kié ez a….
- Az enyém. – állna fel az egyik újonc a székből, de az ügyeletes fodrászunk visszanyomja a helyére.
- Ne mozgolódj öcsi, különben búcsút mondhatsz a fülednek hallottad?
- Nem fog elszaladni, engedd már ide… - várom meg, amíg a megcsonkított fürtjeivel hozzám sétál- Szóval a tiéd? Hogy hívnak? – néztem végig rajta végre tüzetesebben. A magas, szálkás, nyúlánk alakja már az alakulótéren is feltűnt. Az alacsonyabb, gyáva barmok előre lökdösték, ő pedig nem tiltakozott, mintha mindegy volna, ki veszi észre vagy ki figyel fel rá. A szokásos fehér trikó és terepszínű nadrág volt rajta, még a bakancsa is ugyanúgy volt befűzve, akárcsak az összes többinek.
- Axel Solheim… uram. – emeli lustán szalutálásra a kezét, mintha nekem tenne szívességet azzal, hogy egyáltalán megteszi. A mozdulat, mielőtt elérte volna célját félbeszakad, és a kezeit visszaejti a teste mellé.
A háttérből gúnyos nevetésfoszlányok úsznak be a tudatunkba, de ez nem zökkenti ki a fiút abból, hogy egyetlen pillantásával próbáljon megölni.
- Maradjon….a hajad. Maradjon - hozok gyors döntést, csak hogy végre lekerüljön az a fölényes arckifejezés a képéről. - Te segítesz rajtam, én segítek rajtad. Itt így megy ez, te szerzel nekem egy jó estét, én pedig megmentem a fürtöcskéidet bongyorka. – pillantok a pimaszul fintorba ránduló képére. Ráadásul még csak meg sem próbálja elrejteni előlem a kis mocsok.
- Srácok, azt hiszem, megvan az idei lázadozó kiskölykünk. – intek neki, hogy jelezzem, befejezettnek tekintem a beszélgetést. Egyelőre. Ha feltűnősködni szeretne, megkapja a figyelmet, ami jár neki, ha pedig beköp… nos, akkor sem leszek hálátlan. Eggyel több ok, hogy pokollá tegyem az itteni életét.
|