Tehát az iromány. Nincs túl sok minden amit hozzáfűznék a nagyközönség számára, max annyi hogy éhezem a kritika és a vélemények mindennemű megnylvánulására. Ez nem valami tizenéves habókos fellángolása a művészetek terén, ( de igen ) úgyhogy tessék tisztelettel bánni vele és végigolvasni. 
Milyen indíttatásból született? Szerettem volna valami olyat alkotni, ami sokkal valódibb, nyersebb, és a legkevésbé sem rózsaszín.

1955 nyarán történt. A bázisunkon mindenki felsorakozott, hogy méltó módon üdvözölhessük az érkező új katonákat. Még a dandár tábornok is kidugta borotvált fejét a privát irodájából, és teljes valójában ( minden kitüntetést magára tűzve ) jelent meg a katonai gépek fogadására kialakított leszálló helyen. Persze a legfőbb ok itt is a megfélemlítés volt. Minél jobban rettegnek, annál kevesebb problémát okoznak, hangoztatta mindig a tábornok, és kétség kívül igaza is volt. A jól szervezettség titka az engedelmes tiszteletet tanúsító jól képzett katona, aki a végsőkig harcol a csatamezőn, még akkor is ha a társai már mind sárban és vérben fürödve fekszenek körülötte. A régi vágású parancsnokok mindezt így képzelték el. Az ő idejükben, ha egy katona életét mentve megtagadta a neki kiszabott parancsot, és egy szál magában tért vissza a táborhelyre parancsmegtagadás és nem mellesleg hatalomfitogtatás gyanánt nyilvánosan kivégezték a második csapathoz tartozó katonák előtt. Fontosnak tartották, hogy senkinek még eszébe se jusson, hogy győzelem nélkül túlélhetik a napot. Egy szóval, keményen tartottak minket. Élére vasalt öltönyökként sorakoztunk a gardróbban, vállfára akasztva sorban, egyik a másik után. De a katonaság már csak ilyen. Az emberek is már csak ilyenek. Pótolhatók. Ez is része a mentális átszervezésnek, amit a katonai pszichológus előszeretettel nevez „lelki felkészülésnek” a köznyelv pedig „agymosásnak”. Mi, katonák, akik számára mindennapos a halál, a vér, a fájdalom, a hullák és a terror szintén az utóbbinak hiszünk. Az ember vagy képes erre vagy nem. Ezt nem lehet tanulni. Aki valamilyen oknál fogva átcsusszan az előzetes felmérőkön, az jobb esetben még a kiképzőhelyen összeroppan és épségben hazamegy. A másik fele erre a sorsfordító felismerésre már csak fegyverropogás és az ellenség embereinek a szorításában jön rá . Egytől egyik meghalnak. Mind, kivétel nélkül.
A szüleim mindig is katonának szántak. Az apám katona volt, ahogy a nagyapám és a további felmenőim szintén. Meg voltak a kapcsolataink a minket érintő körökben, és habár nem forogtunk az arisztokrácia aranytól-ezüsttől fénylő világában, nekünk épp elég volt az, amiért vért izzadva megküzdöttünk. Néhány elismerő vállveregetés a bajtársaktól és sötét pillantások a meggyötört köznéptől. Ez volt minden, amit kaptunk. és a karácsonyi bónusz. Ha jó évet tudtunk a hátunk mögött, és az aktuálisan hatalmon lévő kormány meg volt elégedve velünk egész szép kis összeg üthette a markunkat.
A gyermekkoromat anyám aggódó arca, bujkálás, folyton csörgő telefon, fegyverek és kemény, jellemet formáló nevelés jellemezte. Aztán mielőtt észbe kaphattam volna már ott álltam a többi jóformán kopaszra nyírt ijedt szinte még tinédzserkorban lévő fiú mellett, akik reszkető lábakkal várták az ítéletet. A kormány a második világháború után újabb, globális összecsapásra felkészülve fű alatt bár, de megkezdte az elhullott katonák utánpótlását előállítani. Az apám, ahogy sok más hozzám hasonló kölyök apja is odaveszett. Mi voltunk a potenciális alapanyag, melyekből megfelelő lelki terrort alkalmazva és a hozzátartozójuk emlékét felhasználva újabb generációt képezhettek ki, hogy a békéért és a jólétért emberek millióit küldjék a túlvilágra. Tehát ezek voltunk mi. Pár év eltelt, és már is az eddig ridegnek, idegennek és földi pokolnak gondolt kiképzőhely vált az otthonunkká. Az otthon maradt családtagoktól való elszigetelődés, és a kapcsolat teljes hiánya valóban jó csapatépítő tréningnek bizonyult, hiszen hamar rájöttünk, hogy ha túl akarjuk élni a golyó lyuggatta kiképzőtisztjeink tréningjét, az első lépés az, ha egy csapatként dolgozunk ellene, és az elviselhető élet megvalósítása mellett. Persze a belső hierarchia és tápláléklánc ugyanúgy megmaradt. Szigorúan betartattunk minden szabályt magunk között. A spiclik és besúgók nem jártak jól. Tudták jól, nem csak a bázison élnek számkivetettként, de a csatamezőn sem számíthatnak majd ránk, hanem magukra lesznek utalva. Igazi farkastörvények uralkodtak, fontos volt, hogy tudd, hol a helyed. Ha ez mégsem így volt, rövid úton helyre rakott akárki ezt illetően.
Az évek nyomorúságosan lassan teltek, ahogy minden egyes gyakorlattal töltött perc is végtelennek tűnt. Majd szép lassan beleszoktunk. Az ember először lázad, ellenkezik minden és mindenki ellen, aztán mikor épp egy újabb dühroham küszöbén állsz a fejedben egy fogaskerék hangos nyikorgással kattan egyet és vége. Végre reálisan látsz mindent és felül tudsz kerekedni önmagad emberi mivoltán. Már nem a szíved irányít, hanem az eszed és így képes vagy elfogadni a tényt hogy tehetetlen vagy. Hogy csak és abban az esetben jársz jól, ha befogod és teszed a dolgod. Az újak mind elhiszik, hogy máshogy lesz. Hogy ők nem fognak „behódolni” a tiszteknek. Nem érdemes bizonygatni sem győzködni őket, úgysem hisznek neked. Majd ők is rájönnek maguktól.