Spirit Bliss - Árnyékvilág
Adam Swanson, a Sunrise sztárja és Hilary Sweety, a pornóvilág új üdvöskéje együtt élvezték a vancouveri éjszaka örömeit egy luxusszállodában. A hölgy alig pár hónapja arról lett híres, hogy elcsavarta Gordon Mallory miniszter fejét, akinek a házasságába és a karrierjébe került a kis irodai affér. A lenti képek bizonyítják, hogy Adam Swanson is felkerült Hilary listájára. Az alkalmi párt a hotel liftjéből kiszállva sikerült lekapni, a szálloda egyik névtelenségbe burkolózó dolgozója pedig úgy tudja, közös szobában töltötték az éjszakát. Vajon tudott valami újat mutatni a pornósztár Adamnek? (Részlet a Go! című magazinból) A baseballsapkámat a szemembe húztam, és bár napszemüveg is volt rajtam, a biztonság kedvéért lehajtott fejjel léptem be a liftbe. Alig aludtam az éjszaka - a másnapi forgatás járt a fejemben.

Becca Fitzpatrick - Csitt csitt
Besétáltam a biológiaórára, és dobtam egy hátast. valaki a táblára ragasztott egy Barbie babát és a társát Kent. Karjaikat összefűzték, és meztelenek voltak, kivéve a szabadon elhelyezett műleveleket. Fejük fölé rózsaszín krétával a következő vastag betűs szöveget írták: ISTEN HOZOTT AZ EMBERI REPRODUKCIÓ VILÁGÁBAN (SZEX) Mellettem Vee Sky azt mondta: - Pontosan ezért tilos kamerás mobilt behozni az iskolába. Ha egy ilyen kép megjelenne az eZine-ban, akkor minden bizonyíték a kezemben lenne, hogy töröltessem az iskolaszékkel a biológiát. És akkor lenne egy óránk, hogy valami hasznosat csináljunk... mondjuk kaphatnék testközeli oktatást cuki felsős fiúktól. - Most miért, Vee - kezdtem - , meg mertem volna esküdni rá, hogy egész félévben erre vártál. Vee lesütötte a szemét, és csintalanul elmosolyodott. - Itt semmi olyat nem fogok tanulni, amit már ne tudnék.

Yovanoff Brenna - Az elcserélt
Nem emlékszem arra, hogy mi történt, semmilyen fontos részletre, de van egy viszatérő álmom. Minden hideg, faágak kaparásznak az ablaküvegen. Hatalmas, zúgó fák, ropognak és susognak. Fehér ereszcsatorna... a függönyöket tépi a szél. Árvácskák, iboláyk,és napraforgók. Bármikor fel tudom sorolni a csipke mintájának motívumait. Az emlékezetembe vésődött, akár egy vers. Az álmomban mezőket látok és sötét alagutakat, de mindet csak homályosan. Egy fekete alak letesz egy bölcsőbe. A számra tapasztja a kezét, és a fülembe súg valamit. Sss, sziszegi, várj! Nincs velem senki, hogy legalább megérintene. Az ablak résein át besüvít a szél, a bőröm jéghideg. Amikor felébredek, elhagyatottnak érzem magam. A világ körülöttem nagy, rideg és félelmetes. úgy érzem soha senki nem érint már meg többé. Az ebédlőben szurkálták a diákokat, a trófeás vitrin mellett. A függöny, amit a véradó állomás elé húztak, majdnem a földig ért, de mindneki pontosan tudta, hogy mi folyik mögötte.

Grant McCrea - Halott pénz
Előző éjjel záróráig a Farkasveremben voltam. Nem volt rá semmi különösebb okom. Csak úgy. Bevonszoltam magam az irodába. Ködös, természetellenes atmoszféra uralkodott odabent. Leültem. A telefonomon villogott az üzenetrögzítő gombja. Megfájdult tőle a fejem. Meghallgattam a hangpostámat, hátha attól elmúlik. Semmi sürgős. Ez megnyugtató volt. Kitöröltem pár tucat e-mailt. Lehet, hogy volt köztük néhány fontos is. Nem tudtam volna megmondani. Megszólalt a telefon. Mr Warwick irodája, kérem tartsa! Anyád! Mr.Warwick irodája, kérem, tartsa. Az a seggfej már arra sem képes, hogy beüssön négy számot. Arra is kell neki egyalkalmazott. Redman. Igen,Charles. Fülembe jutott egy meg nem erősített hír. Azok a legjobbak. Valaki állítólag ma délelőtt látott téged a liftben. Igen? Tíz negyvenötkor. Igen? Tornacipőben. Nos, valóban. Saroksarkantyúm van. Rendkívül fájdalmas. A talpamban lévő inakkal van valahogy összefüggésben. Gyakori kosaras betegség. De amikor beérek az irodámba, mindig cipőt cserélek. Ebben nem is kételkedtem, Redman. Egy pillanatig sem. Mégis. Gondolnunk ell a morálra. A morálra? Igen. A morálra. Értem. Biztos? Igen. Majd gondolkodom rajta. A morálon. Jól van. Jól van. Gondolkodj rajta! Mindenképpen. A morál.

Joseph D'Lacey - Hús
Homályos, szürke ég alatt rohan hazafelé Richard Shanti, neki egyenest a gránitszínű felhőknek.Léptei egymás után csapódnak, légzése meg-megtöri a lába által keltett különös ritmust. Torkában összegyűlik a nyál, az utolsó nedv, amely a testében megmaradt. Láda hol az elviselhetetlenségig ég, hol annyira elgyengül, hogy nem bírja tovább. Szeretne rá odafigyelni. Inkább kiköpi a drága nyálat. Már nem is izzad. Az utolsó verítékcseppek rászáradtak a halándékára, arca csupa tűz. Szemét marja a só, de már nincs könnye, amely tisztára mosná. Lassan kitikkad a futásban. Mosolyog. Combja, vádlija, mint a forrasztópáka. Izzanak, izzanak, izzanak minden lépésnél. izmai láva és kocsonya. Már nincs erő bennük; szemernyi jóság vagy kegyelem sincs. Még nincs. Lába megroggyan valahányszor talpa a földet éri. Érzi, ahogy roskadozik a teher alatt. Elképzeli, amint hajszálnyi repedések keletkeznek ép csontjaiban, egy reccsenés, mintha egy teli kádban favonalzó hasadt volna ketté. Fájdalma ettől még nagyobb lesz. A tompa hasadás hangja körbeveszi, végtelen hosszan visszhangzik a fülében. Mennyi idő kell hogy behozza a lemaradást?

Christopher Priest - A tökéletes trükk
Egy vonaton kezdődött, miközben észak felé száguldottam Anglián kersztül, bár hamar rá kellett jönnőm, hogy a történet igazából több mint egy évszázadra nyúlik vissza. Akkor persze még fogalmam sem volt az egészről> kiküldetésben jártam, egy vallási szektával kapcsolatos incidenst kellett megvizsgálnom. Az ölemben ott hevert még felbontatlanul a terjedelmes boríték, amelyet apámtól kaptam aznap reggel, ugyanis amikor apa felhívott, hogy szóljon a küldeményről, máshol járt az eszem. A barátnőm épp elhagyni készült, amit a hálószobaajtó becsapásával is nyomatékosított. "Igen, apa - mondtam, miközben Zelda elviharzott mellettem egy dobozzal, amely az én CD-immel volt tele. - Dobd csak be a postaládámba, majd megnézem." Miután elolvastam a Chronicle regeli számár és vettem egy szendvicset meg egy csésze instant kávét a mozgóbüféstől, felbontottam apa borítékját. Egy nagyalakú papírkötéses könyv csusszant ki belőle, egy papírlap és egy kettéhajtott boríték kíséretében. A papírlapon ez állt: "Kedves Andy! Itt van a könyv, amiről beszéltem. Szerintem ugyanaz a nő küldte, aki a múltkor felhívott. Tudni akarta, merre lehetsz. Mellékeltem a borítékot, amiben a könyv érkezett. A postabélyegző kicsit elmosódott, de te talán el tudod olvasni. Anyád érdeklődik, hogy mikor jössz el megint hozzánk néhány napra. Mit szólnál a jövő hét végéhez? Szeretette, Apa." Legalább néhány részletre emlékeztem a telefonbeszélgetésünkből. Elmondta, hogy megérkezett a könyv, és hogy a nő, aki küldte, valamilyen távoli rokon lehet, ugyanis a családomról beszélt. Jobban oda kellett volna igyelnem. Most viszont itt volt a könyv. A címe A mágia titkos módszerei, a szerzője bizonyos Alfred Borden. Első ránézésre amolyan trükktérnak tűnt: kártyák, golyók, selyemkendők, meg a többi szokásos. leginkább az ragadott meg benne, hogy bár friss nyomásúnak tűnt, mag a szöveg egy sokkal régebbi kiadás fakszimiléje volt: erre utalt a tipográfia, az illusztrációk, a fejezetszámozás és a kissé körülményes stílus is.

Jilliane Hoffman - Megtorlás
Chloe Larson, mint mindig, őrülten kapkodott. Mindössze tíz perce volt arra, hogy valami illő öltözékbe bújjon, amelyben elmehet megnézni a Broadway legnagyobb szenzációját, Az Operaház fantomja című musicalt, amelyre a jegyeket már egy évre előre eladták. Ráadásul ennyi idő alatt még ki is kellett sminkelnie magát, és el kellett csípnie a Bayside-ból a belvárosba tartó 18.52-es vonatot. Mivel a lakásától az állomásig három perc alatt ér oda kocsival, mindössze hét perce maradt arra, hogy felkészüljön az előtte álló estére. Mint a szélvész, úgy kutatta végig a ruhákkal telezsúfolt szekrényét - pedig még az előző télen megfogadta, hogy rendet rak a holmijai között -, majd gyorsan előhúzott egy fekete kreppszoknyát meg egy hozzáillő blézert. A fekete együtteshez kombinépántos, könnyű, rózsaszín blúzt választott. Az egyik cipőjét lekapta a lábáról és az egyik kezében szorongatva - és közben Michael rámenősségét átkozva - ide-oda taszigálta a szekrény aljában a lábbelijeit, amíg végül sikerült megtalálnia a fekete lakk körömcipőjét. Aztán leviharzott a hallba, majd a fürdőszoba felé vette az irányt, s menet közben belebújt a kiválasztott csinos tipegőbe. nem, ezt a nagy és nevezetes alkalmat nem így képzelte el, füstölgött magában bosszúsan, miközben hosszú, szőke haját előredobva előrehajolt, és az egyik kezével hamarjában átfésülte a tincseket, a másikkal pedig fogkrémet dörzsölt a fogaira. Mindig úgy képzelte el, hogy amikor majd felteszik neki a legfontosabb kérdést, minden kérdések kérdését, akkor kipihent és nyugodt lesz, olyan boldog várakozás fogja eltölteni, hogy szinte beleszédül, és semmi sem vonja el a figyelmét a nevezetes eseményről. Ehhez képest most rohannia kellett, ide-oda kapkodott, alig volt ideje aludni, egész napját a New York-i jogi szakvizsgájára való felkészüléssel töltötte intenzív kurzusokon és tanulócsoportokban, ahol csupa ideges ember vette körül.

Pierre Lamaitre - Téboly
Ma reggel is, mint sok már reggelen, könnyben úszó arccal és gombóccal a torkában ébredt, bár nincs különösebb oka a nyugtalanságra. Az ő életében a könnyek nem rendkívüliek: minden éjjel sír, amióta megőrült. Ha reggelente nem érezné hogy nedves az arca, akár azt is hihetné, hogy az éjszakái békések, az álma mély. Reggel a könnyáztatta arc, az elszorult torok már csak puszta információ. Mióta is van így? Vincent balesete óta? Azóta, hogy meghalt? Vagy jóval korábban kezdődött, még az első haláleset után?


 

Neil Gaiman - Törékeny holmik
Nevezzenek csak fattyúnak, ha úgy tartja kedvük. Akárhogy is nevezzük, az vagyok. Anyám két évvel azután szült meg, hogy "saját testi épségének megóvása érdekében" bolondokházába dugták: ez 1952-ben történt, amikor elég volt pár görbe estét csapni a helyi srácokkal, hogy a ember lányánál klinikai nimfomániát diagnosztizáljanak, és bármely két orvos utasítására, "önmaga és a társadalom védelmében" elzárják. Anyám esetében e két orvos egyike az apja volt, az én nagyapám, a másik pedig nagyapa társa, akivel együtt praktizált észak-londoni rendelőjében. Egyszóval azt tudom, ki a nagyapám. Ami az apámat illeti... ő csupán valaki, aki valahol a St Andrews elmegyógyintézet épületében vagy parkjában felcsinálta az anyámat. Elmegyógyintézet. Más szóval azilum. Milyen szép szó, nem? Azilum. Biztonságos helyet sugall: egy helyet, amely menedéket nyújt a jó öreg, zord és veszedelmes külvilág elől. A valóságban arra a gödörre a legkevésbé sem illett ez a leírás. Elmentem megnézni, még mielőtt a hetvenes évek végén lebontották volna. Még mindig vizelet és fenyőillatú fertőtlenítőszer szagától bűzlött. Hosszú, sötét, gyengén megvilágított folyosók, fürtökben nyíló apró, cellaszerű szobák. Ha a Pokol után kajtatnak, és a St Andrewsba tévednek, nem fogja csalódás érni magukat. Anyám az orvosi jelentések szerint fűnek-fának széttárta a lábát, de én ezt kétlem. Be volt zárva akkoriban. Aki be akarta vágni neki a lompost, annak szüksége volt a zárkája kulcsára. Tizennyolc évesen, az egyetem megkezdése előtt utolsó nyári szünetemet annak a négy embernek a levadászásával töltöttem, akik között a legnagyobb valószínűséggel ott volt az apám: két pszichiátriai ápoló, a zárt részleg főorvosa és a tébolyda igazgatója.