Inni és élni hagyni
Már évek óta vártam a vámpírra, amikor belépett a bárba. Azóta reméltem, hogy elvetődik majd egy Bon Temps-ba is, amióta a vámpírok két évvel ezelőtt előbújtak a koporsóikból. Városunkban jelen volt az összes kisebbség - miért ne lehetne a legújabb is, a hivatalosan elismert élőhalottaké? Csakhogy a poros Észak- Luisiana nyilvánvalóan nem a legvonzóbb a vámpíroknak; másfelől a közeli New orleans valóságos központjuk volt - végül is onnan ered az egész Anne Roce-féle dolog, nem igaz? New Orleans igazán nincs olyan messze Bon Temps-tól, és aki csak betért a kocsmába, az azt mestélte, hogy nem tudsz ott az utcán úgy elhajítani egy kavicsot, hogy ne találnál el egyet. Bár jobban jársz, ha nem teszel effélét. De én a saját vámpíromra vártam. Mondhatjuk, hogy szinte soha nem járok el esténként. Na nem azért, mintha nem lennék csinos. Az vagyok. Huszonöt éves, szőke hajú, kék szemű. A lábam izmos, a mellem telt, darázsderekam van.

Élőhalottak Dallasban
Andy Bellefleur olyan részeg volt mint egy disznó. Nem ez volt Andy rendes formája - nekem elhihetitek, én aztán ismerek minden BonTemps-i piást. Az a jó néhány év, amit lehúztam Sam Merlotte kocsmájában, bőven elég volt ahhoz, hogy szépen bemutatkozzanak nekem mind egy szálig. De Andy Bellefleur helyi fiú, és Bon Temps maroknyi rendőrségének nyomozója ezelőtt még soha nem itta le magát a Merlotte'sban. Eszméletlenül kíváncsi voltam, hogy a mai este miért kivétel. Akárhogy vesszük is, Andyvel semmilyen értelemben nem voltunk barátok, úgyhogy nem szegezhettem neki egyenesen a kérdést. Más módon azonban nyiott könyv volt előttem, és úgy határoztam, hogy ezt a mófot használom. Bár próbáltam a minimumra korlázotni a fogyatékosságom használatát vagy az adományomét, mindegy, minek nevezzük, néha a gyers kíváncsiság győzedelmeskedett. Leeresztettem hát a gondolatpajzsomat, és beleolvastam Andy gondolataiba. Megsajnáltam.

Holtak klubja
Bill a számítógép fölé hajolt, amikor benyitottam a házba. Az utóbbi egy-két hónapban ez mindig így ment. Egészen pár héttel ezelőttig mindig elszakította magát a munkájától, amikor hazaértem. Most azonban a billentyűzet vonzásában élt. - Szia, szivi - mondta, félig oda sem figyelve, a tekintetét le sem véve a monitorról. A billentyűzet mellett egy üres palack TrueBlood árválkodott az asztalon. Legalább nem felejtett el enni. Bill, aki nem volt farmeros-pólós alkat, terepszínű nadrágot és halványkék-zöld kockás inget viselt. A bőre fénylett, és sűrű sötét hajának gyógynövénysampon-illata volt. Bármelyik nő hormonszintjét képes lenne megemelni egy pillanat alatt. megcsókoltam a nyakát, de nem reagált. Megnyaltam a fülépt. Semmi. Hat órát húztam le egyhuzamban a Merlotte'sban, és valahányszor valamelyik vendég kevesebb borravalót adott, vagy valamelyik hülye megpaskolta a hátsóm, mindig arra gondoltam, nemsokára a barátommal leszek, egy észveszejtőt szeretkezünk, és az ő figyelmében lubickolhatok.

Vérszag
Nagysokára véget ért a szilveszteri buli a Merlotte'sban. Habár a tulajdonos, Sam Merlotte minden alkalmazottat megkért, hogy aznap este álljon be dolgozni, csak Holly Arlene és én voltunk azok, akik így tettek. Charlsie Tooten azt mondta, hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy elviselje azt a nagy zsivajt, amit nekünk ki kellett bírnunk. Danielle-nek pedig már régóta megvolt a programja erre az estére - egy álarcosbálba ment az állandó barátjával - az új lány viszont még két napig nem tudott kezdeni. Azt hiszem Arlene-nek, Hollynak és nekem nagyobb szükségünk volt a pénzre, mint egy szórakozást ígérő estére. Na persze, nem is hívtak meg sehová, vagyis enm volt más dolgom. De legalább, amikor a Merlotte'sban dolgozom, része vagyok a helynek. Ez is egyfajta tartozás valahová. Miközben az apró papírfecniket söpörtem össze, emlékeztettem magam, hogy ne jegyezzem meg Samnek, milyen rossz ötlet volt a konfetti. Már mindannyian egyértelműen elmondtuk a véleményünket erről, és még az áldott jó természetű Samen is látszott, mennyire megviselt és fáradt.

Lidércfény
Már azelőtt tudtam, hogy a bátyám párduccá fog változni, hogy ő sejtette volna. Miközben Hotshot felé hajtottunk, Jason némán figyelte a naplementét. Régi ruhát viselt, és egy nejlonszatyrot szorongatott a kezében, amelyben az a néhány holmi volt, amire szüksége lehetett: fogkefe, tiszta alsónadrág. Mélyen belesüppedt terepszínű pufidzsekijébe, miközben a tekintetét mereven előreszegezte. Az arca feszült volt, próbált úrrá lenni a félelmén és az idegességén. - A zsebedben van a mobilod? - kérdeztem, de abban a pillanatban, hogy kiejtettem a számon a szavakat, tudtam, hogy ezt már egyszer kérdeztem. Jason azonban nem csattant fel csak némán bólintott. Még délután volt, január végén azonban korán sötétedett. Ma lesz először telihold az új évben. Amikor leállítottam a kocsit, Jason felém fordult, és még a halvány fényben is láttam, hogy megváltozott a szeme. Már nem kék voolt, mint az enyém, hanem sárgás. Ráadásul a formája is más lett.

Halottnak a csók
A világ egyik leggyönyörűbb férfija tartott a karjában, és a szemembe bámult.
- Gondolj... Brad Pittre! - suttogtam, A sötétbarna szem még mindig épp csak halvány érdeklődéssel nézett. Rendben, rossz úton járok. Magam elé képzeltem Claude legutóbbi szeretőjét, kidobó volt egy sztriptízbárban. - Gondolj Charles Bronsonra! - javasoltam - Vagy, hmm, Edward James olmosra - erőlködésem jutalmaként izzani kezdett a hosszú szempillájú szem. Egy pillanatig az ember azt hihette volna, hogy Claude azonnal feltolja a hosszú, selymes szoknyám, lerántja rólam a mellemet felnyomó mély kivágású vűzőt, és olyan hevesen veti rám magát, hogy a végén kegyelemért könyörgök majd. Az én szempontómból - és a többi luisianai nő szempontjából - sajnálatos módon azonban Claude a másik csapatnak szurkolt. Nem a bögyös szőkeségek voltak Claude ideáljai; a kemény, durva, mogorva, kissé borostás alakok gyújtottak tüzet benne.

Hetedik harapás
Aznap este a sherveporti vámpírbár cak később nyitott. Késésben voltam és gondolkodás nélkül a vendégeknek fenntartott bejárathoz siette, ahl azonban egy csinosan megírt, fehér kartonlapból készült hirdetmény állított meg. A vörös, gót betűs írás a következőt adta tudtomra: MA ESTE, NYOLC ÓRAKOR HARAPÁSSAL KÖSZÖNTJÜK ÖNÖKET. SZÍVES ELNÉZÉSÜKET KÉRJÜK A KÉSŐBBI NYITÁSÉRT. Aláírás: a Szemfogadó személyzete. Szeptember harmadik hetében jártunk, ezért már világított a neon SZEMFOGADÓ felirat. Az ég mostanra szinte koromfekete volt. Egy percig csak álltam, egyik lábam a kocsiban, a másik kint, élveztem az enyhe estiét és a vámpírok gyenge, száraz szagát, amely ott lebegett a klub körül. Aztán visszaültem, megkerültem az épületet, és leparkoltam a személyzeti bejárat előtt sorakozó autók mellé. Csak öt perccel érkeztem később, de úógy tűnt, rajtam kívül már mindenki odabent van a mebeszélésen. Bezörgettem. Vártam. Épp emeltem volna a kezem, hogy ismét kopogok, amikor Pam, Eric helyettese, kinyitotta az ajtót. Pam a bárban dolgozott, de egyéb feladatai is voltak Eric különböző üzleti vállalkozásaiban. Habár a vámpírok öt évvel ezelőtt vállalták a nyilvánosságot, és a világnak a szebbik arcukat mutatták, meglehetősen titokban tartották a pénzszerzési módszereiket, és néha el is merengtem azon, vajon Amerika mekkora része van valójában az élőhalottak kezén.

Por és hamu
Épp az italos üvegeket rendezgettem csinos sorokba a hordozható bárpult mögött a kinyitható asztalon, amikor Halleigh Robinson berontott. Mindig bájos arca kivörösödött és csupa könny volt. Minthogy elvileg egy órán belül mondta volna ki a boldogító igent, és még mindig a kék farmerja és a pólója volt rajta azonnal magára vonta a figyelmem. - Sookie! - kiáltotta. Odajött a pult mögé, és elkapta a karom. - Muszáj segítened! - Pedig én már azzal segítettem neki, hogy a pincérnőruhámat vettem fel, nem pedig azt a csinos ruhát amit eredetileg terveztem. - Persze hogy segítek - mondtam, és azt hittem, valami különleges italt kell készítenem Halleight-nek, habár ha belehallgattam volna a gondolataiba, akkor tuddtam volna hogy másról van szó. Viszont igyekeztem rendesen viselkedni, és úgy pajzsoltam magam, mint az őrült. Gondolatoolvasónak lenni nem sétagalopp, főleg nem egy olyan feszültséggel teli eseményen, mint ez a kettős esküvö. Eredetileg arra számítottam hogy vendég leszek, nem csapos... Az esküvőszervező által meghívott csapos azonban autóbalesetet szenbedett Sherveportból idefelé jövet, és Samet, akivel korábban felmondták a szerződést, mert az E(E)E ragaszkodott a saját csaposához, váratlanul ismét felkérték.

Vörös telihold
- Egy fehér vámpírnak nem lenne szabad fehéret viselnie - jelentette ki a televíziós műsorvezető. - Titokban lefilmeztük Devon Dawnt, aki egy évtizede vámpír, amikor felöltözött a ma éjszakai kiruccanásához a városban. Nézzék csak a ruháját! Egyáltalán nem illik hozzá! - Mégis, mit gondolt? - kérdezte egy epés női hang. - Tiszára megrekedt a kilencvenes években. nézzék ezt a blúzt, ha így hívják egyáltalán! A bőre szinte könyörög valami élénkebb cuccért, erre mit vesz fel? Elefántcsontszínt! Ettől úgy néz ki, mintha egy szemeteszsákot öltött volna magára. Éppen a cipőfűzőmet kötöttem be, erre azonban megálltam, és felnéztem, hogy mi történik. A két vámpír divatguru ekkor rárontott a szerencsétlen áldozatra - ó, enézést, akarom mondani a szerencsés vámpírra -, aki egy kéretlen átalakítás előtt állt. Aztán még abban az utólagos örömben is része lesz majd, hogy rájön, a barátai szabadították rá a divatrendőrséget. - Azt hiszem, ennek enm lesz jó vége - jegyezte meg Octavia Fant. A lakótársam, Amelia Broadway - egy gyenge pillanatomban adott meghívásra alapozva - mondhatni becsempészte Octaviát a házamba, de az együttélés egészen jól alakult.

Véres tavasz
- Lelkiismeret-furdalásom van, hogy csak így itt hagylak - mondta Amelia. A szeme vörös volt, és dagadt. Tray Dawson temetése óta többnyire így nézett ki. - Azt teszed, amit tenned kell - feleltem, és ragyogó mosoolyt villantottam rá. Éreztem a fejében a bűntudat, a szégyen és a foolyton jelen lévő szomorúság elegyét, amely sötét gomoolyagként kavargott benne. - Már sokkal jobban vagyok - biztosítottam. Hallottam magam, ahogy vidáman fecsegek, mégsem tudtam leállni. - Már jól tudok járni, a lyukak pedig mind feltöltődtek. Látod, hogy már sokkal jobban nézek ki? - Lehúztam a farmerom derekát, hogy megmutassak neki egy helyet, ahol kiharaptak belőlem egy darabot. A fog nyoma már alig látszott, a bőröm azonban még nem nyerte vissza a simaságát, és láthatóan halványabb volt, mint a körülötte lévő rész. Ha nem ittam volna jelentős mennyiségű vámpírvért, a heg úgy nézett volna ki, mint egy cápaharapás. Amelia rámpillantott, aztán sietve elfordította a tekintetét, mintha nem tudná elviselni, hogy bármi is a támadásra emlékeztesse. - Jó, mert Octavia folyton e-maileket írogat, hogy menjek haza, és fogadjam el a boszorkánytanács ítéletét, vagy legalábbis azokét, akik még a tagjai - hadarta egy szuszra.

Véres leszámolás
A padlás egészen addig a napig, amikor a nagyim meghalt, zárva volt. Azon a szörnyű napon megkerestem a kulcsot, és kinyitottam, hogy lehozzam a menyasszonyi ruháját, mert az az őrült ötletem támadt, hogy talán szeretné, hogy abban temessék el. Beléptem a padlásra, de rögtön ki is fordultam, nem zártam kulcsra magam mögött az ajtót. Most, hét évvel később, ismét kinyitottam. A zsanérok vészjóslón nyikorogtak, minthha halloween éjszakája lenne, nem pedig egy napfényes szerda reggel, május vége felé. A széles padlódeszkák tiltakozva recsegtek a lábam alatt, amikor átléptem a küszöböt. Mindenfelől sötét árnyak vettek körül, med enyhe dohos levegő - a rég elfeledett tárgyak szaga. Amikor évtizedekkel korábban ráhúztak egy emeletet az eredeti Stackhouse-házra, a felső szintet szobákra osztották. Az egyharmadát azonban meghagyták lomtárnak, miután a Stackhouse-ok nem zedéke megfogyatkozott. Mivel Jason és én a szüleink halála után a nagyihoz költöztünk, a padlás ajtaját zárva tartottuk. A nagyi em akart utánunk takarítani, ha úgy gondoltuk volna, hogy a padlás nagyszerű játszótér. Most az enyém volt a ház, és a kulcs egy szalagon a nyakamban lógott. Csupán három stackhouse-leszármazott élt még - Jason, én és a halott unokatestvérem Hadley gyereke egy Hunter nevű kisfiú.