Twilight
Anyám vitt ki a reptérre; a kocsi ablakai egész úton letekerve. Phoenixben huszonnégy fok volt, az ég tökéletes, felhőtlenül kék. Az ujjatlan, fűzős fehér pólómat viseltem - ez volt a kedvencem. Csak nemrég kaptam, búcsúzáshoz is ezt vettem fel, hogy kedveskedjek anyámnak. A kapucnis dzsekimet a karomon vittem. Van egy kisváros az Olimpia-félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak hvják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az eső mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves koromig.
 

New Moon
99.9 százalékig biztos voltam benne, hogy álmodom. Hogy miért? Hát először is, ragyogó napsugárkéve hullott rám - márpedig örökké borús új otthonomban, a Washington állambeli Forksban, soha nem sütött ilyen tiszta, erős fénnyel a nap. Másodszor pedig Marie nagymamát láttam magam előtt. nagyanyám azonban hat éve meghalt, úgyhogy ez a tény is amellett szólt, hogy csak álmodhatok. A Nagyi nem sokat változott: teljesen olyan volt az arca, ahogy emlékeztem rá. Puha és ráncos, bőre millió apró redőbe gyűrődve, finoman tapadt az arccsontjára. Éppen olyan volt, mint egy aszalt sárgabarack, csakhogy ezt a barackot sűrű fehér fürtök vették körül.

 

Eclipse
Végigfuttattam az ujjaim a sorokon, éreztem a mélyedéseket, ahol a tollat olyan erősen nyomta a papírra hogy kis híján átszakadt. Láttam magam előtt ahogy ezt írja - dühöst macskakaparással rója a betűket, és egyik sort a másik után húzza át, mert úgy érzi, igazából nem is ezt akarja írni, talán még a toll is kettétörik abban a hatalmas kezében... ez megmagyarázná a tintapacákat. elképzeltem, ahogyingerülten összevonja sötét szemöldökét, és a homlokát ráncolja. Ha ott lettem volna, talán felnevetek. Agyvérzést ne kapj mérgedben, Jacob! - mondtam volna. - Inkább bökd ki mi nyomja a lelkedet! Most viszont, újraolvasva a levelét, amelyet már kívülről tudtam, egyáltalán nem volt kedvem nevetni. Csöppet sem lepett meg, hogy így válaszolt mentegetőző levélkémre. Charlie-val küldtem neki Billyn keresztül, tényleg úgy, ahogy írta, mintha alsósok lennénk. Nagyjából sejtettem is, mi lesz a válaszában, mielőtt még felbontottam volna. Igazából az lepett meg, mennyire megsebzett minden áthúzott sora - mintha éle volna a betűknek. És ami még ennél is roszabb; éreztem, hogy minden egyes félbehagyott, sühös mondat mögött megbántottság tengere húzódik. Jacob fájdalma méylebbre hatolt bennem, mint a sajátom. Míg ezen töprengtem, megcsapta orromat az odakozmált étel összetéveszthetetlen szaga - a konyhából jött. Egy másik húztartásban talán nem okoz pánikot, hogy rajtam kívül valaki más főzőcskézik a konyhámban, de nálunk...

Breaking dawn
Senki se bámul, győzködtem magam, senki se bámul. Senki se bámul. Mivel azonban nem tudok meggyőzően hzudni, főleg nem magamnak, kénytelen voltam ellenőrizni a dolgot. Ahogy ott ültem, és ara vártam, hogy a város három közlekedési lámpájának egyike zöldre váltson, jobbra sansítottam - Mrs Weber egész testével felém fordult, úgy bámult a mikrobuszából. Pillantsát az enyémbe fúrta, én pedig hátrahókoltam, és csak csodálkozni tudtam, hogy nem kapja el a tekintetét. Még csak nem is szégyenkezik! Még mindig illetlenségnek számít másokat bámulni, vagy nem? Ez rám nem vonatkozik? Aztán eszembe jutott, hogy a kocsim ablaka sötétített, és valószínűleg fogalma sincs, hogy én ülök benne, arról meg pláne nincs, hogy kiszúrtam. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy tulajdonképpen nem is engem bámul, csak az autót. Az én autómat. Nagyot sóhajtotam.