Tóparti kísértetek
1994 egy különösen forró augusztusi napján a feleségem azt mondta, átmegy a derry Gyorssegély patikába, hogy újratöltesse az arcüreggyulladás elleni belélegzőjét - receptre írták fel neki a szert, amely manapság, ha jól tudom, a pulton át is simán kapható. Aznapra végeztem az írással, és felajánlottam, hogymajd én elszaladok a gyógyszerért; ő megköszönte, de azt mondta, úgyis kétlegyet akart ütni egy csapásra, vagyis egyúttal a halat is megbeszi majd a szomszédos szupermarketben. Csókot fújt felém a tenyeréről és elment. Legközelebb a tévében láttam viszont. Itt, Derryben így szokás azonosítani a halottakat - semmi szükség végigmenni egy zöld csempés hosszú mennyezeti neoncsövekkel megvilágított alagsori folyosón, amelyiknek a végén egy fagyos levegőt árasztó, sínen járó fiókban meztelen holttestet gördítenek az ember elé; csak be kell lépni egy ne kopogjunk! felirató ajtón, ránézni a képernyőre, és aztán bólintani vagy megárzni a fejünket. A Gyorssegély patika és a Jóbolt szupermarket nem egészen egy mérföldre van a háunktól, egy kis helyi bevásárlóutcán, amelyben rajtuk kívül egy videotéka, egy Add Tovább nevű ( saját könyveim régi puha fedelű kiadásait is szép sikerrel forgalmazó ) antikvárium, egy Rádiókuckó meg egy Villámfotó nevű fényképészet is található. Az egész fenn az Egymérföldes Dombon, a Witcham és Jackson utcák kereszteződésénél. A feleségem a Bombasiker nevű videobolt előtt parkolt le, bement a patikába, és elintézte a dolgát Mr. Joe Wyzerrel; akkoriban ő volt a gyógyszerész, azóta átkerült a bangori Gyorssegély-fiókhoz. A pénztárnál magához vett egy szemet abból a csokoládébevonatú mályvacukorból történetesen egy egér formájút; később megtaláltam a reitküljében, kibontottam, és magam ettem meg a konyhaasztalnál, előttem a piros retikül kiborított tartalmával, úgy mintha az áldozati ostyát venném magamhoz.

A talizmán
1981. szeptember 15-én egy Jack Sawyer nevű gyerek állt a szárazdöl és a víz ktalálkozásánál, keze a farmernadrágja zsebében, tekintete a végtelen Atlani-óceánon. Tizenkét éves volt, s a korához képest hosszúra nőtt. Meglehetősen hosszú, barna haját nemes, tiszta homlokáról hátrafújta a tengeri széfuvallat. Csak állt, telve azokkal a zavaros, fájdalmas érzésekkel, amelyek már három hónapja nem tágítotttak mellőle, azóta hogy anyja fölszámolta a házukat a Los Angeres-i Rodeo fasorban, és ingatlanügynökök, csekkek és bútorok nagy felvonulása közepette kibéreltek egy lakást Nre Xorkban, a Central Park nyugati oldalán. Aztán onnan is továbbálltak, s idejöttek, erre az elhagyatott kis üdülőhelyre, Nre Hampshire rövid tengerpartján. Javk életéből eltűnt minden rendszer és szabályosság. Olyan mozgalmas és zabolátlan volt az élete, mint az előtte rengő óceán. Anya csak hajtotta egyik helyről a másikra, keresztül a világon; de vajon mi hajtotta anyát? Mi elől fut vajon anya? Jack megfordult, végignézett a néptelen part fövenyén, előbb balra, aztán jobbra, Balra árválkodott az Árkádia Vidámvásár, az angolpark, amelyben a Hősök ünnepétől a Munka Napjáig, vagyis május harmincadikától szeptember első hétfőjég állt a bál, zakatoltak és zsivajogtak mindenféle szórakoztató üzemek. most kihalt volt és néma, szív két szívverés között. A hullámvasút puszta állványzatnak tűnt a sivár, borult ég előterében, függőleges gerendáit és rézsútos támrendszerét mintha rajzszénnel vázolták volna oda. Újdonsült barátja, Speedy Parker is ott volt valahol, de most nem Speedy Parker járt az eszében. Jobb kéz elől emelkedett az Alhambra Parkszálló, s a gondolatai állandóan ide tértek vissza.

A fekete ház
Itt ést most, ahogy egy régi barátom szokta volt mondani, a jelen közepén vagyunk, ahol a tisztánlátás sohasem garantálja a tökéletes látást. Itt: úgy hatvan méteren, egy sikló sas magasságában vagyunk Wisconsin legnyugatibb csücskében, ahol a Mississippi mellékfolyói jelentik a természetes határt. Most: pénteken kora reggel, július közepén, néhány évvel egy új század és egy új évezred kezdete után, amelyeknek szeszélyes útjai olyan rejtettek, hogy még egy vak ember is joban láthatja, mi vár ránk, mint én vagy önök. Tehát itt és most épphogy reggel hat óra van, a nap alacsonyan lebeg a felhőtlen keleti égen, kövér magabiztos, sárgásfehér labdája gurul a jövő felé, ahogy szokott, maga mögött hagyva a kitartóan halmozódó múltat, amely annál sötétebb, minél messzebb hátrál, vakká téve mindnyájunkat. Lent a korai napsugárban felizzanak a folyó széles, lágy fodrai. Napfénytől villog a Burlington-Észak-Santa Fé-vonal sínpárja a folyópart és az Oo mellékút, más néven a Szöggyár sor koszlott, kétszintes házainak hátsó fertálya között. Ez a legalacsonyabb pontja a kellemes külsejű kisvárosnak, amely alattunk fölfelé kúszik keleti irányban a dmboldalon. Ebben a pillanatban mintha az élet is visszatartani a lélegzetét Szurdokországban. A mozdulatlan levegő olyan feltűnően tiszta és édes, hogy az ember akár még az innen egymérföldnyire kihúzott retek szagát is érezni véli.

Lisey története
Lisey Landon mindenkinél jobban tudta, hogy a nyilvánosság számára a híres írók hitvesei szinte teljesen láthatatlanok maradnak. Férje elnyerte a Pulitzer-díjat és a Nemzeti Könyv Díjat, Lisey azonban egész életében mindössze egyetlen interjút adott, egy népszerű női magazin, "Igen a felesége vagyok!" rovatának. Ráadásul az ötszáz szavas interjú felében arról kellett értekeznie, hogy a beceneve a "Sziszi"-re rímel, a fennmaradó helyet pedig Lisey Landon nagyszerű marhahátszín-receptje töltötte ki. Amanda, a nővére megjegyezte, hogy az interjút kísérő képen Lisey kövérnek látszik. Lisey mindegyik testvére tudta, hogyan csináljon felfordulást ("keverik a kakit", mondogatta ilyenkor az apjuk), és hogyan teregesse ki mások szennyesét, Amandát azonban kimondottan nehezére esett megkedvelni Liseynek. Amanda, a legidősebb (és egyben legfurcsább) Lisbon Falls-i Debusher lány, egyedül élt abban a szél és rossz időjárás ellen védett kis házban, amelyet Lisey vett neki, nem messze Castle View-tól, hogy Lisey, Darla és Cantata könnyebben szemmel tarthatták nővérüket. Hét éve vette a házat Amandának, öt évvel Scott halála előtt. Scott fiatalon távozott az élők sorából. Idő előtt, ahogy mondani szokás. Lisey mind a mai napig képtelen volt felfogni, hogy Scott már két éve halott. A két év egyszere tűnt végtelennek és egyetlen pillanatnak. Amikor Lisey végre időt szakított rá, hogy nekiveselkedjen rendbe rakni Scott irodáját - ezt a gyönyörűen megvilágított, hosszú szobákból álló épületrészt, a pajta fölötti padlásteret -, a harmadik napon, épp mikor végzett a külföldi kiadások leltárjával (több száz könyvről volt szó), és írni kezdte a listát a bútorokról, kis csillagokkal jelölve meg azokat a darabokat amelyeket meg akart tartani, beállított Amanda.

Halálos árnyék
A People című képeslap május 23-i száma elég jellegzetes volt. A címlapon a hét Halott Nevezetessége volt látható, egy rock'n'roll sztár, aki a cellájában fölakasztotta magát, miután letartóztatták kokain és más kábítószerek birtoklásáért. A lap beljesében pedig a szokásos vegyes saláta: kilenc megoldatlan szexgyilkosság Nebraska sivár, elhagyatott nyugati felében; egy makrobiotikus étrendet hirdető guru, akit letartóztattak gyermekpornográfia miatt; egy marylandi háziasszony, akinek a kertjében nőtt sütőtökök teljesen Jézus Krisztus mellszobrára hasonlított - mármint ha az ember félig lehunyt szemmel nézte egy sötét alagútban, holdfogyatkozás idején; egyjókedvű gyermekparalízises leányka, aki a New York-i nagy kerékpáros maratonra készül; egy hollywoodi elvált asszony; egy házasságkötés a New York-i jobb társaságban; egy szívrohamából felépülő borkózóbajnok; egy komikus színész, akit a tartásdíjért perel a szeretője. Volt a lapban egy cikk egy bizonyos Utah-ból való vállalkozóról, aki Yo Mamma! néven divatos új babát árusít. Yo Mamma! állítólag úgy néz ki, mint "mindenki kedvenc (?) anyósa". A babába beépítettek egy miniatűr magnót, ami alkalmanként egy-egy jellegzetes mondatot darál le, mint például: "az én házamban ssem volt hideg a vacsora, amikor a férjed gyerek volt, drágám". Vagy "a testvéred sosem viselkedik úgy, mintha kutyaszar volnék, ha náluk akarok eltölteni néhány hetet". A legnagyobb móka az volt az egészben, hogy Yo Mammá!-t nem úgy kellett működésbe hozni, mint bármely más beszélő babát (meghúzva egy zsinórt a hátában), hanem bele kellett rúgni a nyavalyásba, mégpedig olyan erősen, ahogy az ember csak tudott.

Blaze
George ott volt valahol a sötétben. Blaze nem láthatta, de a hangja erős volt és tiszta, nyers és egy kicsit rekedt. George mindig úgy beszélt, mintha meg volna fázba. Srác korában baleset érte. Sosem mondta, mi, de az ádámcsutkáján volt egy bazi nagy forradás. - Nem azt, te hülye, az tele van öntapadóval. Chevyt vagy Fordot keress. Legyen sötétkék, vagy zöld. Kétéves. Nem több, nem kevesebb. Azokra senki nem emlékszik. És ne legyen rajta öntapi! Blaze otthagyta az öntapadókkal teliragasztott kis kocsit, és továbbment. még itt, a söröző parkolójának hátsó részében is hallatszott a basszus halk bufogáse. Szombat este volt, a parkoló megtelt. Farkasordító hideg volt. Stoppal jött be a városba, de már negyven perce mászkált a szabadban, a füle elzsibbadt. Már éppen kivette volna a kezét a zsebéből hogy megmelegítse zsibbadt fülét, de George ennek is betette az ajtót. George azt mndta, hogy a füle fázhat, de a keze nem. Az ember nem a fülével indít be egy lopott kocsit. Mínusz tizenhat fok volt. - ott van - mondta George - Jobbra. Blaze odanézett, és egy Saabot látott. Öntapadóval. nem is olyan volt, mint egy megfelelő kocsi. - Az a bal oldalad - mondta George. - Jobb, te hülye. Az a kezed amelyikkel az orrod piszkálod. - Bocs George. Igen, már megint hülye volt. Az orrát mindkét kezével piszkálta, de tudta melyik a jobb keze, mert azzal szokott írni. Erre a kezére gondolt, és a megfelelő irányba nézett. Egy sötétzöld Ford állt ott.

Állattemető
Louis Creed, aki háromévesen veszítette el apját, és egyik nagyapját sem ismerte, soha nem hitte volna hogy már-már középkorú férfiként talál magának új apát. Pedig éppenséggel így történt, noha ő maga csak barátjának nevezte az illetőt, ahogy felnőtt férfihoz illik, ha viszonylag későn botlik bele valakibe, akit mintha az Isten is az apjának teremtett volna. A találkozásra aznap este került sor, amikor feleségével és két gyermekével beköltözöt a nagy fehér házba Ludlow-ban. Velük költözött Winston Churchill is, azaz Church - Eileen lányuk macskája. Az egyetem lakásbizottsága lassan dolgozott, egy örökkévalóságig tartott, amíg felkutattak számukra egy olyan házat, ahonnan az egyetem könnyen elérhető, és mire végre a helyszín felé közeledtek, ahool Louis a házat gyanította - a tájékozódási pontok mind megvannak; akár a megfelelő égi jelek a Caesar meggyilkolása előtti éjszakán, jutott eszébe a morbid hasonlat -, mind elfáradtak, és pattanásig feszültek az idegeik. Gage-nek a foga jött, és szinte szünet nélokül nyűgösködött. Hiába énekelt neki Rachel, sehogyan sem akart elaludni. Rachel még meg is szoptatta volna, holott nem volt itt az ideje; csakhogy Gage éppooly jól ismerte a menetrendet, mint az anyja - talán még jobban is -, és vadonatúj fogával tüstént bele is mart a felkínált mellbe. Rachel, aki egész életét Chichagoban töltötte, s még most sem volt meggyőződve róla, jól teszik-e, hogy Maine-be költöznek sírva fakat, Eileen pedig azonnal követte a példát. A furgon hátuljában Church továbbra is nyugtalanul járkált fel-alá; ezt művelte már három napja amióta elindultak Chichagóból.Már az is elég gyötrelmes volt, ahogy a fedeles kosárból kihallatszott a nyávogása, de amikor végre megadták magukat, és szabadon engedték a kocsiban, nyughatatlan járkálása semmivel sem bizonyult kevésbé idegesítőnek. Louis maga is szívesen elpityeredett volna. Hirtelen vad, de annál vonzóbb ötlete támadt: miért ne javasolná, hogy forduljana vissza Bangorba, várják meg a bútorszállító kocsit, és közben kapjanak be valamit; és amikor majd a három, vakszerencsére bízott túsz kiszáll, ő beletapos a gázba, elhajt, és vissza sem néz, miközben a furgon hatalmas, négyszelepes karburátora csak úgy zabálja a méregdrága benzint.

Danse Macabre
A rettegést - most a valódi rettegésről beszélek, em az elmémben lakozó démonokról és mumusokról - 1957 októberének egyik délutánján ismertem meg. Akkor töltöttem be a tizedik életévemet. És ahogyan azt ilyenkor illett, éppen egy moziban ültem: a Stratford moziban, a Connecticut állambeli Stratfordban. A film, amelyet aznap vetítettek, azóta is az egyik kedvencem, és az a tény, hogy éppen ezt a filmet játszották - nem pedig valami Randolph Scott-westernt, vagy egy háborús filmet John Wayne főszereplésével - szintén tökéletesen helyénvaló volt. Azon a bizonyos napon, amikor kezdetét vette a valódi rettegés, a szombati matiné műsorán A repülő csészealjak támadása (Earth vs. The Flying Saucers) című film szerepelt, Hugh Marloowe-val a főszerepben, akit akkoriban leginkább arról a szerepéről ismertek, amelyben Patricia Neal elhagyott és dühödten xenofóbiás fiúját játszotta a The Day the Earth Stood Stilol (Amikor megállt a Föld) című, valamivel korábban készült, és sszességében véve elgondolkodtatóbb sci-fi filmben. TAz Amikor megállt a Föld-ben egy Klaatu nevű földönkívüli (Michael Rennie ragyogó fehér intergalaktikus szabadidőruhában) repülő csészealjával leszáll Washingtonban a The Mallon (a csészealj egyébként, ha bekapcsolták, úgy ragyotott, mint azok a műanyag Jézus-szobrok, amiket a nyári bibliaiskolákban oszogattak, azoknak a tanulóknak, akik rendesen bemagolták a passzusokat a Bibliából). Klaatu nagyokat lépve lesétál a repülő csészealj hídján, megáll a jármű mellett, miközben rémülettől elkerekedett szempárok sokasága és töb száz katona fegyverének csöve szegeződik rá.