This world is mad.
Stresszes napok következnek emberek, úgy bizony. Vizsga, vizsga hátán, de mi más jellemezné jobban az egyetemet ha nem ez az őrület ami évente kétszer eljön a szorgalmi és a vizsgaidőszak sötét gúnyájában? Őszintén szólva úgy érzem hogy ez az időszak jobb lesz mint a félévi volt. Valamiért ez marad meg bennem, de ha még is rámtörne a pánik, hála a pokol kénköves bugyrainak már le tudom győzni azt ami a fejemben van és tovább tudok lépni. Ami elsőre nagy falatnak tűnik és leküzdhetetlen sziklafalként tornyosul az ember feje fölé azt apránként kell elkezdeni bontogatni. Éppencsak kapargatni a felszínét, és mikor a fal már nem is fal csak egy otromba halom tégla és törmelék... akkor már könnyű átmászni rajta. Nem mondom hogy nem fogok elbukni, mert valahol biztosan, de erre is fel vagyok készülve. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen kényes egyensúlyban lebegek most, de a fene enné meg még egy ideig biztosan nem engedem hogy a mérleg átbillenjen... 
A legjobb benne az, hogy ezen most nem csak egyedül én dolgozom, hogy úgy érzem, vannak mellettem olyanok, akik nem sötétséggel mérgezik a napjaimat.
Az egyetem nem olyan mint amilyennek hittem...  Te jó ég, már eltelt egy egész év! A kifelé mutatott kedves mosolygós álarc rég szertefoszlott de ha őszinte akarok lenni, már az elejétől fogva tudtam hogy ez csupá megtévesztés. Az, hogy még is hinni próbáltam benne, már csak az én saram, amit nekem kell eltakarítanom magam után.
Talán a stressz miatt de az utóbbi időben kezdek egyre szociálisabb lenni. Kezdenek érdekelni az emberek, és végre nem csak bottal piszkálgatom a mocskos kis lelküket, hanem azt hiszem kiheverve az újabb tragikomédiámat elkezdtem nyitni feléjük és kicsit hagytam, hogy néhányan belém lássanak, és megismerjenek. Jelentem, a visszajelzések pozitívnak tűntek... vagy csak naív vagyok, nem tudom, de mindenesetre, számomra ez nagyon bíztató.