I wish I lived in a book. Every flip of the page would be the flutter of my heart.
A vizsgaidőszak első akadályait sikerre, mondhatni könnyű szerrel, de ami a legjobb, minimális energiabefektetéssel vettem. Nem valami jó, de nem is rossz, és ez nekem most pont elég. Az évé végére minden a helyére billent, és már csak egy kevéske kis szurok maradt még a cipőm alján, amit a lehető leggyorsabban fogok lekapargatni onnan. Azt hiszem a sikerélmények adtak egy kis erőt és egy kis plusz energiát az elkövetkezendő napokra. Nem fogom halálra tanulni magam, még akkor sem ha mindenkinél több vizsgám lesz ebben az időszakban, ugyanis ha elkezdem aktívan használni az agyamat biztos vagyok benne hogy megúszok jó pár könyvek és füzetek fölött töltött órát. És ez bizony, egy nagyon pozitív dolog. Van két-három vizsga amitől azonban betegesen rettegek. Ha csak rájuk gondolok már is szaltókat vet a gyomrom, lever a víz és szédülni kezdek. Kíváncsi vagyok, vajon mikor a nevemet mondják mentővel kell majd elvinni a helyszínről? Még jó hogy közel van a kórház... talán nem halok meg a pánikrohamtól és még visszacammoghatok az út túloldaláról hogy befejezzem a feleletemet. Nem mitnha bárki nyomást gyakorolna rám. Maximum én magam, illetve a yaoi hiány. Ennek fényében pedig igencsak nehézkes megnyugtatnom magam. Kezdek visszaszokni a kéz tördelésre, meg a szám véresre rágására ami nem a legelőnyösebb dolog de még mindig jobb mintha gyárkéménnyé változva okádnám a cigarettafüstöt magamból, minden hétvégém amnéziával végződne vagy ha házat építenék a megivott energiaitalos dobozokból. Még mindig jobb. Még mindig.