What about goodnight kisses?
Éreztétek már hogy egyszercsak valamilyen számotokra nem ismert okból, a döntő pillanatban elönt titeket valami ismerős, de biztosan nem helyénvaló érzés? Mikor dühösek vagytok, próbálnátok lehiggadni, racionálisan gondolkodni és cselekedni, hogy jó döntést hozzatok, de ez a valami mégis fölétek kerekedik és gonosz, suttogásnál alig hangosabb szavaival azt ordítja az agyadban, hogy fenébe az egésszel, dobd már a képébe azt a kibaszott almáspitét és rá se ránts az egészre!
Néha olyan jó lenne egyszerűen hallgatni rá, és azt cselekedni amit mond. Nem gondolni a következményekre, sem pedig arra hogy később valószínűleg meg fogod bánni a tetteidet.
De az az édes elégtétel... csábító, mindenképpen. Sokszor jár azon az eszem hogy vajon megéri-e a pillanatnyi öröm vagy nevezzük nevén a dolgot káröröm, azt, hogy utána azon járjon az eszem, mennyire elcsesztem és lehettem volna okosabb is. Gondolom nem csak engem emésztenek ilyen és ehhez hasonló problémák. Igen, én próbálok magam szabályrendszere szerint jó ember lenni, és még akkor is eszerint cselekszem, mikor legszívesebben csak ráordítanék az illetőre minden magyarázat nélkül. Végre kitölthetném a dühömet. Vajon ha nem teszem előbb utóbb felemészt majd? Megkeseredek ha nem kezdek ezzel valamit? Milyenné válok majd? Megváltozom egyáltalán?
Valahol azonban úgy gondolom, hogy az, ahogy az ember megtanulja elnyomni az érzelmeit és azt ami a szívében van, egy jó kezdetet jelent a felnőtté váláshoz. Valószínűleg tévedek.