Az érkezés pillanatai.

Végre valahára a távolban három apró pontnak tűnő valami pillanthattunk meg a szemünk sarkából a szomorúan kék égen. Nem sokkal később megcsapta a fülünket a gépek robaja, ahogy egyre közelebb értek a bázishoz.
Habár még csak pár éve voltam itt, ezer évnek tűnő távlatból gondoltam vissza a napra, amikor a saját századommal együtt, akik akkor még idegenek egy csapatja volt számomra, végül megérkeztünk ide, a semmi közepére. Gyomromban éreztem a szorítást, idegességtől verejtékező háttal és izzadó tenyérrel bámultunk ki az ablakon. Sokan kihullottak közülünk. Páran végeztek magukkal, mások olyan sebesülést szereztek egy-egy rosszul elsült gyakorlat közben, ami miatt idő előtt le kellett szerelniük. A többieket a kiemelkedően jó, vagy épp rossz teljesítményük miatt átirányították egy másik kiképzőhelyre. A század többi része szép lassan összeszokott, de az ember azt örökre megjegyzi, hogy kivel tette meg a pokolba tartó utat. Esetemben ez nem volt más, mint a két sorral mögöttem álló borzas fekete hajú nyurga srác, Paul. Britanniából emigráltak a családjával, de még be se tette a lábát a szép új otthonukba, már vitték is besorozásra. Nekik még szerencséjük volt. Az apja valami főtitkár, vagy valami fejes lehetett akkoriban és a kapcsolatainak hála nem toloncolták ki őket rögtön.
Összetalálkozott a tekintetünk, és ahogy felvonta szemöldökét, tudtam, hogy neki is, a megérkezésünk előtti utolsó pillanatok, a leszállás gyomorforgató hányingert keltő élménye jár a fejében.
Az egyik tiszt elhaladtában egy tockossal jutalmazta a sorfal megbontását, de nem bántam. Öregfiúk voltunk már, az utolsó évünket töltöttük ezen a nyomorúságos helyen, és az akkor még hátborzongatónak ígérkező fogda, meg a tisztek fenyegetése mostanra nem volt nagy hatással ránk. Ha költői akarok lenni, azt mondanám, a lelkünk csicsergő madárka módjára várta a napot mikor majd börtönéből szabadulva újra a kék ég felé röpülhet.
Valójában mindünknek az hiányzott, hogy egy átlagos élettel jutalmazza meg szenvedéseinket a sors. Egy normális munkával, fizetéssel és később talán családdal. Bármi jobb volt annál az égető pillantásnál, ami rendszeres reggeli gyakorlatozás közben az ember hátába fúródott. Mindjárt gyorsabban szedted a lábaidat, ha valamelyik törzsőrmester is a közelben volt, esetleg maga a dandártábornok. A teljhatalommal bíró tápláléklánc csúcsán állóval ember legyen a talpán az, aki packázni mer.
Az apró katonai gépek végre kellő közelségbe értek hozzánk, és megkezdték az ereszkedést. Lassan rótták köreiket egy ideig a fejünk fölött, majd mindhárman a föld felé fordították a gépek orrát. Az egész szerkezet nagyot nyekkent földetéréskor, mi pedig csak álltunk a leszállópálya szélén és összehúzott szemekkel néztük a gép gyomrából kiáramló embertömeget.
Ijedt kis nyuszik módjára pillantgattak körbe, lökdösték óvatosan előrébb egymást, ugyanis senki nem akart az élre állni. A kezükben egytől egyik valami kis csomagot szorongattak, de úgy, mintha az életük múlna rajta.
Nem csak mi vizslattuk őket átható tekintettel. Érthető okokból itt nincs túl sok látnivaló, vagy izgalom, így a friss hús a darálóban mindig is szenzáció volt, és mindig is szenzáció is lesz. Velünk ellentétben az újoncok szedett-vedett csapata bizonyára meleg fogadtatásra számított. Vagy éppen hogy nem? Talán a katonák végeláthatatlan zöld egyenruhájának tengere rémisztette meg őket ennyire?
- SORAKOZÓ MOCSKOS LUSTA BANDA! SORFALAT ALKOSS, VIGYÁZZ! – harsant a puskaropogásszerűen eldarált parancs. Eltelt pár pillanat, mire eljutott a tudatukig hogy ez nem nekünk, hanem nekik szól.
Összerezzenve kerek értetlen szemekkel egymásra meredve helyezkedtek el egy még a legenyhébb értelemben vett sorfalnak sem nevezhető alakzatba rendeződve.