Hey dad look at me think back and talk to me, did I grow up according to plan?
And now I try hard to make it I just want to make you proud.
I'm never gonna be good enough for you.

I want to marry my bed.
Az utóbbi időben borzalmas kedvem volt. Depressziós voltam, és habár az írás ennek hála ment mint a karikacsapás, valahogy nem tett boldoggá hogy amint reggel kinyitottam a szememet, csak arra tudtam várni, mikor fekhetek ismét vissza az ágyamba, hogy felejtsek. Hiszen mi is lehetne jobb és kellemesebb pár finom, puha párnánál, és egy meleg takarónál, ami mintha minden rosszat elfelejtetve veled védelmet nyújt ahogy hozzádsimul. Az ember hajlamos sokszor túldramatizálni a dolgokat, de azt hiszem hogy akkor már tényleg bajról beszélünk ha az illető napok óta úgy alszik el, hogy álomba bőgi magát, és fuldokolva az önmarcangolás bugyraiban tett kalandoktól végre elérkezik Sohaországba. Az utóbbi estéim akár valamilyen bizarr fantasy filmből vett utazásnak is elmehettek volna, sacperkábé annyira is éreztem magam kipihentnek és kiegyensúlyozottnak, mint amennyire az ember a Mount Everest megmászása után érzi magát. Ennek azt hiszem vége. Talán... Egyesek szerint az idő megold mindent, vagy ha nem is, legalább tompítja a fájdalmat. Mi van akkor ha az idő gonosz tréfát játszva az ember idegeivel egyre csak lassul, hogy életlen kését még mélyebbre szúrhassa az illető szívébe? Hogy kiélvezve a pillanatot még egy pillangószárnycsapásnyi ideig fájdalmat okozhasson. Aztán el kellene jönnie a gyógyulási folyamatnak. Újra végig akartam bástyázni a lelkemet és a szívemet a kis katonáimmal hogy még egyszer ne eshessen meg az hogy holmi idegenek sírni látnak. Tudtátok, hogy sokkal nehezebb visszaépíteni a falat ha azt egyszer már valaki lerombolta? Az egészet újra szét kell szedni, hiszen a romokat nem mered újjáépíteni. Az előzőt is sikerült valakinek áttörnie, mi van ha már az alapoknál rögtön rossz volt az egész? Szóval elkezded lebontani azt is ami megmaradt. A munka fájdalmasan lassan halad, minden egyes kődarab nehezen mozdul a helyéről és még ha ez nem lenne elég, a tetejébe még egy égő lyukat hagyva maga után az emléke annak, hogy vala ott volt, is fájdalmat okoz. Pont mint mikor egy már majdhogynem begyógyult sebről lekaparod az alvadt vért. Ismét felszakad, és csak még jobban fog fájni mint eddig. Bizarr ez az emberi test. Bizarr ez az emberi lélek.

Az érkezés pillanatai.

One bite and all your dreams will come true.
Gyűlölöm a kölyköket. Hogy miért? Anyám szerint mivel egyke gyerek vagyok minden figyelmet magamnak követelek, és a féltékenység, meg a figyelem utáni sóvár vágy beszél csak belőlem. Így ellenségnek látva őket inkább megpróbálom távol tartani őket magamtól. Ez valóban igaz lenne? Még sosem gondoltam bele, de nem hiszem hogy egyébként annyi figyelmet akarnék mindnekitől. Tény hogy reálisan nézve több figyelmet érdemelnék mint amennyit megkapok mind az életben, mind az internet körében, de talán vagyok olyan érett gondolkodású hogy ezt ne egy mégis csak ártatlan kölykön verjem le.
Persze, van néhány kisember, aki szó szerint a szívem szottya, de ők már bőven túl vannak a sírós pólyás időszakon. A babaillattól hányingerem van, és nincs is annál undorítóbb látvány mikor a csodás kis ruhájára csöpög az illetékes nyála... 
A halálom mikor megpróbálnak beszélni hozzám és várják hogy mondjak valamit. Körülöttem meg senki nem érti hogy miért nem válaszolok. Hogy nem lehet azt felfogni hogy egyszerűen gőzöm nincs arról hogy mit hablatyol össze-vissza? Érti egyáltlán valaki is teljesen az ilyen gyereknyelvet? Ha igen nekem szükségem volna pár külön órára belőle mert alighanem bukásra állok.
Lényeg a lényeg. ezen a no name blogon keresztül szeretnék megkérni minden babás illetőt közöttük a három szomszédunkat az öt gyerekükkel, az unokatesómat a plusz két gyerekükkel, hogy tartsák őket a lehető legtávolabb tőlem. Mert nem állok jót magamért.


UI: Imádom ezt a képet.

Tehát az iromány. Nincs túl sok minden amit hozzáfűznék a nagyközönség számára, max annyi hogy éhezem a kritika és a vélemények mindennemű megnylvánulására. Ez nem valami tizenéves habókos fellángolása a művészetek terén, ( de igen ) úgyhogy tessék tisztelettel bánni vele és végigolvasni. 
Milyen indíttatásból született? Szerettem volna valami olyat alkotni, ami sokkal valódibb, nyersebb, és a legkevésbé sem rózsaszín.